Legalábbis a tekintetünket mindenképpen! Hiszen most már nem csak a számomra érdekesnek tartott menüpontok, hanem képek, amolyan “régimódi” életképek kerültek fel, amik a fejléc hiányát próbálják meg kompenzálni. Ez a bejegyzés amolyan szolgálati közlemény lenne, melyben azt sem felejtem el tisztázni, hogy a holnapi napon ne számítsanak a kedves olvasók semmi nemű bejegyzésre, holnap után megpróbálok bepótolni mindent!
XOXO SS*
Ami nem is nagy baj. A senkik azok az emberek, személyek az én szememben, akiket tényleg nem tartok semmire. Őket nem érdeklem, és engem sem érdekelnek ők, azonban akik fontosak a számmora végig mellettem állnak és kitartanak mellettem, mert nagyon szeretem őket és én is őket!
Kicsit fura így, zenehallgatás közben bejegyzést írni. Zavaró, de mégis így írom, hiszen olyan régen hallgattam már zenét és most olyan jól esik, vissza kell rá szoktatni a fülemet. Jó.
Fura volt ez az elmúlt egy nap, ismét előjött belőlem a paranoia, de ez nem akadályozott meg, hogy folytassam azt, amit teszek, és tudom, hogy jól cselekszem.
A holnapi nap hosszú, de mégis csodálatos lesz a számomra, hogy miért az maradjon titok, hiszen úgy sem érdekel “senkit”.
XOXO SS*
Nem várom el, hogy foglalkozz velem. Szarj le, nem érdekel. Egyre jobban kezdesz egy senki lenni az életemben. És én csak nevetek.. 
Az előző bejegyzésben le szeretném zárni nagyjából, részben a személyem körüli kérdéseket.
Biztosan észrevettétek, hogy megváltozott a blog stílusa, tartalma. Számomra is fura dolog az, hogy pl. most sem filozofálgatok, hanem kötetlenül írok hozzátok. Ez már a változás jele? Remélem igen…
XOXO SS*
Hogy kicsoda Stan Starr? Hogy nem ismeritek?
Az általam ismert ócska rajzfilmfigura kérdéseiről áthelyezve a hangsúlyt saját magamra: bennetek is biztos felmerült már az a kérdés, hogy kicsoda lehet Stan Starr?
Nos a kérdésre megígérem, reményeim szerint sosem fogtok választ kapni. Hogy miért nem? Azért, mert nem akarom felfedni magam.
Hölgyeim, Uraim! Miért olyan szükséges ez? Miért kell mindenáron látnotok, tudnotok azt, hogy ki vagyok? Miért van szükség erre? Ti nem olvastok újságot? Én igen, és bevallom, nem ismerem az összes cikkírót, riportert, mégis elolvasom cikkeiket, írásaikat, hiszen tetszik az amiről írnak.
Nem fontos, hogy írásaim tetszenek e nektek! Különösebben nem is érdekel, hogy tetszik e az, amit írok. De kérek mindenkit arra, hogy ne legyenek már ennyire fontosak azok a külsőséges, és általatok “alapnak” gondolt dolgok! Nem veszitek észre, hogy ez csak egy mesterséges világ, ez az internet országa? Gyakorlatilag a saját géped mutatja meg mindazt, amit te most látsz, nem én, és nem más. Persze átvitt értelemben én is. Gondolj csak gyermekkorodra. A krampusztól nem fogadtad el a szaloncukrot, a Mikulástól pedig igen. Vajon miért? Azért mert Ő nézett ki kedvesebbnek? Minden bizonnyal igen. Ám mégis, szerintem nyilvánvaló az, hogy mindenki felnő egyszer. Nőj fel Te is! S meglátod másképp láthatod majd a világot, mint ahogyan most.
Ne foglalkozz azzal, hogy ki vagyok! Na foglalkozz azzal mi a nevem, honnan jöttem, hány éves vagyok. Csak élvezd az életed, s ha ehhez az én írásaim is hozzájárulnak, akkor annak csak örülni tudok.
XOXO SS*
Persze ez azokra a személyekre ez nem vonatkozik, akiket személyesen is meg akarok majd egyszer ismerni! Vajon köztük vagy? Talán igen, minden bizonnyal lehetsz is!
Micsoda reményvesztettség és fékevesztett hajsza az élet, talán azért mert mi azzá tettük. Sokszor nyugtatgatom magam azzal, hogy nem az én hibám, de nem, mégis..az én hibám. Minden ami, azt csak magamnak köszönhetem. Persze nem csak a negatív dolgokat, hanem úgy átlag, mindent. Hiszen hol lennék, ama országban, ha nem ide születtem volna? Hol tartózkodhatnék, ha nem egy normális életem lenne? Valószínűleg nem is léteznék. A létkérdés pedig számomra egyet jelent a haraggal.
S, hogy kikre haragszom. A körülöttem élőkre inkább. Az emberiségre meg úgy nagy általánosságban. Én jó ember vagyok, viszont ezt sokan, néhányan nem mondhatják el magukról.
Ma besokalltam. Kezdődött azzal a témával a szituáció, mely már tart két napja. Ez a két nap sok mindenre rádöbbentett, nem csak arra, hogy sok mindenkit lehet utálni, hanem csoportokat, nemeket, s főleg nemeket lehet…nahát. Milyen érdekes. Aztán folytatódott minden a megbotránkoztatással. Fájdalom és kín, mely átjárja a lelkeket, azonban mégis, mégis van még remény. Én hiszem, azt…de csak azt.
XOXO SS*
Mint látjátok megújult külsővel, s remélem megújult tartalommal tárom fel ismét elmémet a nyilvánosság előtt. Magyarázkodni nem nagyon kívánok, ez a néhány nap bezártság és “blognélküliség” ráébresztett arra, hogy kik azok, akik igazán fontosak. Remélem tudják magukról, hogy kikről beszélek. Persze nem csak Ők. A legfontosabb személy az életemben saját magam, ezt nem titkolom. Az elsődleges csak én vagyok, és csakis én leszek minden bizonnyal az idők végezetéig.
Mint látjátok, és mint már említettem előző bejegyzéseimben, amely bejegyzések a blog privát szakaszában íródtak, azok privát bejegyzések maradnak. Nem kívánom őket nyilvánossá tenni, ezek az én gondolataim és senki másé.
Most biztos sokan gondolhatjátok, hogy ez az eltűnés is egy nagy kampányfogás (khm, khm…az nem Én vagyok, az egy “netceleb”…). Nem, nem az. Szükségem volt erre az időre, mint már jó néhányszor az elmúlt hónapokban. Akik rendszeres olvasóim (remélem van ilyen is) tudhatják, hogy nem ez volt az első eltűnésem, s valószínűleg nem is ez lesz az utolsó. Ez a mostani merőben más volt mint a többi, és nem csak azért, mert huzamosabb ideig tartott, mint a korábbiak. Nem, azért, mert sikerült gondolkodnom olyan dolgokon, amiken eddig sajnos nem. Elvakított az a képzelt világ, amit magam elé építettem. Persze motmár remélem, hogy nagy mértékben másképp látom a világot. Bízom benne.
Ez a nézetváltás legfőképp annak köszönhető, hogy rájöttem arra, hogy mi, illetve ki fontos az életemben. Fontos szerepet tölt be az életemben a blog írás, azonban azt sosem fogom hagyni, hogy átvegye a saját játékszerem (jelen esetben ez a blog) az irányítást a fölött, aki megalkotta (jelen esetben rajtam). A legfontosabb személy az életemben pedig nem más, mint már említettem korábban, én magam. Ehhez próbálok igazodni, s remélem Ti, kedves olvasók is megpróbáltok hozzá (akarom mondani: hozzám) igazodni.
Persze ez a kijelentés most egoizmusra, itt-ott beképzeltségre utalhat. Leszögezem, ez nem így van. Ez az igazság és ez így van rendjén. Nem tartom magam szerénynek. De ismerem és tisztelem magam annyira, amennyire kell, és ez így pont jó.
A blog jövője? Nos, ez is egy érdekes kérdés lehet, és megmondom őszintén nem tudom, hogy hova tovább. Egyenlőre az új évig – reményeim szerint – biztosan fogok nyilvánosan írni, aztán pedig meglátjuk. Amíg nem érzem tehernek az írást, addig írni fogok. Azonban egyenlőre sosem éreztem így, vagy ha igen, akkor az nem ez miatt volt. A paranoiám megmaradt. Sajnos az üldözési mánia az, ami miatt gátolom magam az írásra, vagy arra, hogy teljesen kibontakozzak. Ezt lehet köszönni a körülöttem élő emberfajzatoknak is, de nem…mégsem. Egy általam tisztelt személy egyszer azt mondta: “Ne hibáztass másokat a saját hibáidért.” Nos, megpróbálok így cselekedni.
XOXO SS*
Amikor az ember azt hiszi, mindent elért, akkor döbben rá arra, hogy mennyi mindene nincs meg, mennyi mindenből kimaradt addigi élete során. Sajnos ez a tény sokszor arra ösztönzi az alkotó embert, hogy szabályozza saját magát, gátolja alkotási vágyát. S tudhatjuk már azt, hogy az alkotó embernek ez a legnehezebb próbatétele mind között: gátat szabni saját magának, saját gondolatainak.
Egy ember akkor vall kudarcot, amikor Ő is elhiszi ezt a tényt, mely már mindenki számára nyilvánvaló. Csak akkor hiszi azt el, hogy addigi élete értelmetlen, s eljött a züllés a sorvadás pillanata, mely saját pusztulásához vezet. Ez a mélyről jövő, hirtelen eszméletre ébredés mindent a fordítottjára változtathat, vagy éppen ellenkezőleg, felgyorsíthatja az addig végbemenő eseményeket.
XOXO SS*
Az ember akkor igazán boldog, amikor azzal lehet, akivel igazán szeretne lenni. Akkor érzek boldogságot, amikor látom, hogy azok akiket szeretek, szintén boldogok, s amikor ők szomorúak, én is szomorú leszek, mert ha az ő szívük fáj, akkor az enyém is. Az ember azért él, hogy szeressen. A szeretet sokrétű: lehet rokoni, baráti vagy lehet a szeretet kiteljesedése a szerelem.
A szerelem a szeretet magasabbik foka. Olyan érzelem, mely nem fogható semmihez, így én sem tudom kötni sehova sem. Vicces dolog is lehet a szerelem. Számomra sokszor az. Valakibe egy nap után beleszerethet az ember, sőt le is lehet szűkíteni az idő intervallumát. Egy pillanat alatt is lehet szerelmes az ember, sőt magába a pillanatba is beleszerethetünk.
A szerelem azonban sokszor fáj. Sokszor okoz fájdalmat, elviselhetetlen kínt és szenvedést. Sőt magával hozhatja a háborút is. Talán ezen okok miatt is ritkán vagyok szerelmes, sőt gyakran fel is teszem magamnak a kérdést: Voltam én már valaha szerelmes? Talán nem, sőt talán soha nem is leszek. Mert a legjobban az fáj, ha a szívünk fáj. S a szerelem sokszor fájdalmat okoz, magának a szívnek. Legnagyobb félelmem maga a fájdalom érzet. Gyűlölöm azt, amikor fáj valamim. Ám ezen a pontnál csak nagyon ritkán beszélhetünk fizikai fájdalomról: a legnagyobb fájdalmat nekem, lelkem és szívem fájdalma okozza.
XOXO SS*
Kedves “passer-by”!
Először is nagyon szépen köszönöm, hogy szántál rám időt és energiát, és megtetted azt, hogy írtál! Nagyon szépen köszönöm, hogy figyelmet fordítasz rám, az oldalra és gondolataimra. Köszönöm azt, hogy figyelemmel kíséred életem, és van hozzáfűzni valód is a dolgokhoz. Köszönöm az építő jellegű kritikákat, melyeket hozzám címeztél. Öröm és egy kis csalódottság keveréke hatott rám soraid olvasása közben. S, hogy miért? Nos, az oldal megnyitása előtt már eldöntött tény volt számomra, hogy nem fogom feltárni magamat a nyilvánosság előtt (legalábbis jó darabig biztosan nem). Nem akarom magamat kellemetlen helyzetbe hozni az őszinteségemért cserébe. Őszinte gondolatokat írok le, melyek köthetőek az életemhez, s remélem a Ti életetekhez is. Olyan gondolatokkal próbálok meg foglalkozni, amik számomra éppen aktuálisak, s remélhetően számotokra is aktuálisak, aktuálisak voltak vagy lesznek, ebből is okulva, amiket megpróbálok itt, ezen a kis helyen megosztani a nagyvilággal. Konkrétumokat azért nem fűzök soha a bejegyzéseimhez (mint ahogyan te világosan is kitértél rá: csalódás, barát elvesztése, átverés…), mert nem akarom azt, hogy rájöjjenek, hogy ki vagyok. Nem akarok ismert lenni, nem akarom azt, hogy mindenki rólam beszéljen, nem akarom azt, hogy a gondolataim alapján lekezelően bánjanak velem. Sajnos a mai világ rengeteg értékét és értékbecslési érzékét elvesztette. Ma már sajnos nagyon keveset számít az, hogy milyen az ember valójában. Egyre inkább arra terelődik a hangsúly, hogy milyen maszk mögé tudunk bújni, és hogyan tudjuk játszani a szerepünket. Én nem akarok játszani. Élni akarok, a nyugodt kis életemben. Nem érdekel, hogy hányan olvassák el bejegyzéseimet, gondolataimat. Persze mint mindenki, én is örülök annak, ha érdekel az, amit írok, amit teszek, amiért az életemből áldozok időt. De nekem ez egyáltalán nem fontos. Ismétlem, nem a népszerűség érdekel, hanem a gondolataim megosztása. Számomra ez okoz örömöt a blogolásban. Ez az én titkos naplóm, és az is marad remélhetőleg még nagyon sokáig.
Ismét szeretném megköszönni a kritikát. Hasonló hozzászólásokat, melyekben leírjátok véleményetek nagyon szívesen fogadok!
XOXO SS*
Amikor este kinézek az ablakon, magamat látom, ahogy ülök a homályos szobában. Látom a szemem ragyogását, és látok benne valami keserű önvádat, mely egyfolytában csak azt kérdezi: miért?
De látok benne egy kis reményt is. Igen, reményből alaposan kijutott mindig is. De most, ilyen nehéz időkben jobban szükségem van rá, mint egész eddigi életemben valaha. A rossz, keserű emlékek felszivárognak lelkemből, de mégis olyan furcsa érzés: mintha ezek adnák az erőt a holnaphoz. A képzetek pedig csak örökkön, örökké ezt suttogják: Tarts ki!
XOXO SS*
